Cervantes (1547–1616)

2005-ben szerte a világon megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját. Miguel de Cervantes Saavedra élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel...

Az 1547-ben született hidalgo már gyermekkorában sokat utazik Spanyolföldön, mert orvos apja a családot kínzó pénzszűke miatt egyre újabb és újabb városokban vállal munkát. Cervantes alig húsz éves, amikor talán párbajba keveredve megsebzi a királyi udvar egyik emberét. Száműzetésre és jobb keze levágására ítélik, de az ítélet végrehajtása elől Itáliába menekül. Nagy hatással van rá a pezsgő reneszánsz környezet, a zárkózottabb, görcsösen vallásos spanyol gondolkodáshoz képest sokkal szabadabb szellem. Itáliában “szívta magába azt a gúnyolódásra is, komoly bírálatra is hajlamos művészi alapállást, amely beleitta magát áradó mesélőképességébe, s egyedülálló jelenséggé tette az egész gazdag spanyol irodalomban, de úgy, hogy egyben világirodalmi példaképpé fejlődhetett" – mondja róla Hegedüs Géza.
Hazatérve felcsap katonának, és 1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vesz a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Ekkor úgy megsebesül, hogy bal karja egész életére béna marad. Felépülése után újra katonának áll, és most egy afrikai expedíció részese lesz, de ez alkalommal kalózok fogságába kerül, akik eladják rabszolgának. Szökése nem sikerül, végül családja váltja ki a keserű raboskodásból.

Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordul. Azonban bármilyen szívesen szentelné életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kell néznie, ezért vállalja az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadnak, és emiatt börtönbe csukják. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny: ekkor kezd bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelenik. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követi, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akad, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra készteti Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan az már nem folytatható. A második rész 1615-ben látta meg a napvilágot. Írója rá egy évre elhunyt, a hagyomány szerint ugyanazon a napon, mint Shakespeare.
Cervantes már nem érhette meg, hogy regénye szinte kultuszkönyvvé lett. A Don Quijote a világon az egyik legtöbbet fordított és olvasott alkotás, amelyet, ahogy például egy 2002-ben készült felmérés mutatja, számos elismert író a világ legjobb regényének tart. A kortársak számára első olvasásra még úgy tűnhetett, hogy egy újabb lovagregényt kaptak kezükbe, hiszen abban az időben sorra jelentek meg az ilyenfajta divatos könyvek. Ezekben a szinte giccses történetekben már csak külszín a lovagi erény, és a színpadias jelenetek alig emlékeztetnek a középkori lovagregényekre.

Azonban a Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regény mint műfaj történetében az egyik fő mérföldkő.

A búsképű lovag története mégis több, mint egy szórakoztató gúnyirat. A főhős sok-sok lovagregény elolvasása után úgy dönt, hogy maga is lovaggá lesz: “én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja föleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott.” A “mi vaskorunkban, gyűlöletre méltó századainkban” – mondja – szükség van a lovagokra, hiszen “a gonoszság növekedtével, éppen a biztonság érdekében támadt a kóbor lovagrend, hogy védje a hajadonokat, óvja az özvegyeket, és segítségére keljen az árváknak és szűkölködőknek.” Az eszményeihez hű lovag többet, szebbet, nemesebbet lát, mint amit csupán szemei észlelnének: a parasztlányban nemes hölgyet, a fogadóban várkastélyt, a szélmalmokban óriásokat, és mindenben a kaland, a megmérettetés lehetőségét. Egy pillanatra sem kételkedik magában. Az ő valósága belülről, a lelkéből vetül kifelé, és nem a külsőre reagál, nem annak akar az elveivel megalkudva mindenáron megfelelni. Az eszmények világa élhetőbb, emberibb és tisztább számára, mint a külső. Don Quijote így a hit, a szívós akarat és a világ megváltoztathatóságába és megválthatóságába vetett bizalom hőse. A nemes lovag és fegyverhordozója azonban egyre-másra pórul jár, és az olvasó számára igencsak mulatságos eseményekbe keveredik. Nevetünk is nagyokat a kalandokon, ám az is eszünkbe juthat, hogy jobb-e az a világ, amelyet a fantázia és eszmények nélküli Sancho Panza és Don Quijote kicsúfolói látnak.

Rokonai és barátai bolondnak tartják a lovagot, és igyekeznek kigyógyítani háborodottságából. Egy ál-lovagot küldenek ellene, aki legyőzi őt, majd megígérteti vele, hogy hazatér, s nem indul újabb lovagi kalandra – és mivel a búsképű lovagi szavát adja, így természetesen betartja az ígéretet. Don Quijote élete végén megtagadja a lovagregényeket. Környezete azt hitte, segít rajta, pedig közvetve megfosztották az életétől: elvették az álmait.

Egyszerre komikus és tragikus az elmés nemes története. Don Quijote olyannak szeretné látni a világot, amilyennek lennie kellene – csak éppen nem találja, ezért keveredik fura és megmosolyogtató kalandokba. Talán szebb is volna ez a világ, ahogy ez a jóhiszemű és emelkedett lélek látta. Érdemes elgondolkodni George Orwell szavain: “Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?"

Takács Mária

Idézetek a Don Quijote című regényből

“Homérosz vagy Vergilius a szereplőket nem olyanokul írja le (...), amilyenek voltak, hanem aminőknek lenniök kellett volna, hogy ekképp az ő erényeikben példaképet hagyjanak a jövendő korok emberiségének."

“Jegyezd meg, Sancho: ha az erény a mértéked, s arra fordítod legfőbb gondodat, hogy erényesen cselekedjél, akkor nem lesz miért irigyelned a fejedelmeket és főurakat, mert a vért örököljük, de az erényt el kell érnünk, meg kell szereznünk, s az erénynek önmagában is van értéke, a vérnek pedig nincs."

“– Hogy mondhatod ezt? – kiáltott fel Don Quijote. – Avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását s a dobok pörgését?
– Nem hallok én semmi mást – válaszolt Sancho –, csak juhok és birkák bégetését.
Ez valóban így is volt, mert a két nyáj már egészen közelükbe érkezett.
– A félelem okozza azt, Sancho – mondta Don Quijote –, hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másnak látszanak, mint amik valójában; s ha ily nagyon félsz, vonulj félre s hagyj magamra engem, mert én egymagam is elég vagyok, hogy győzelmet szerezzek annak a félnek, amelyhez csatlakozom."

“– Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek?
– Ha láttam-e! – kiáltott fel Sancho. – Láttam bizony.
– Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is – folytatta Don Quijote –, van császár, főpap, szóval ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége, azaz, ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien."