Jakus János
A VSZ gyakorlatainak jellemző vonásai a feltételezett délnyugati hadszíntéren
Az alábbi cikk szerzője a VSZ gyakorlatainak tükrében bemutatja, hogy milyen gondolatmenet szerint képzelték el a VSZ katonai döntéshozó szervei ebben a térségben a fegyveres összecsapás menetét. Ehhez vázolatosan bemutatja az egykori szocialista országok katonai szövetsége vezető testületeit és azok működését. Ausztria sajátos helyzetére utalva elemzi a délnyugati hadszíntér főbb jellemzőit, majd ismerteti: hogy a gyakorlatok tanúsága szerint, melyek voltak a magyar néphadsereg csapatai alkalmazásának legfontosabbnak ítélt sajátosságai.
A hidegháború korszaka, amelyre az egymással élesen szembenálló katonai tömbök – a Varsói Szerződés (VSZ) és a NATO – versengése volt általában jellemző, magában hordozta a katonai erők összemérésének a veszélyét. Mindez ma már csupán egy letűnt kor politikai és katonai hipotéziseinek tárházához tartozik, de a katonai tömbök létezése időszakában az összecsapás veszélyével, mint realitással lehetett számolni.
A VSZ Európát önálló, fő háborús térségként értelmezte. Területét három: észak-nyugati-, nyugati- és délnyugati hadszíntérre osztotta. A hadszíntereken belül hadászati körzeteket (melyek megtartása vagy elvesztése döntő befolyást gyakorolt a hadászati feladatok teljesítésére), illetve hadászati irányokat különböztetett meg.
A délnyugati hadszíntér felölelte Közép-Európa déli részét, Dél-Európát, a Szovjetunió délnyugati körzeteit a Fekete-tenger nyugati részeivel, és Észak-Afrika tengerparti sávját. A hadszíntér három hadászati irányt foglalt magában: a balkáni, az adriai és az észak-olasz irányokat.
A délnyugati hadszíntér – az észak-olasz hadászati körzet felé vezető – észak - olasz hadászati irányra ( általános iránya: Szombathely-Graz–Klagenfurt–Udine–Milano–Torino, illetve Budapest–Kaposvár–Ljubljana–Gorizia–Milano–Torino; befogadóképessége : egy-két front), valamint a görög és török hadászati körzetek felé vezető balkáni hadászati irányra ( befogadóképessége: egy-két front) tagozódott.
Az észak - olasz hadászati irány Duna-völgyi-, és észak-olasz hadműveleti irányaiban kezdetben egy szovjet–magyar koalíciós front (Dél-nyugati-, vagy Kárpát Front) erőit tervezték alkalmazni azzal a céllal, hogy tüzérségi és légi előkészítés után, atomfegyverek alkalmazásával (vagy az atomcsapások kiváltására való állandó készenlét mellett) támadó hadműveletet indítson a NATO és az osztrák fegyveres erők Ausztria területén kialakított csoportosítása ellen, majd annak szétverését követően – az Alpok átjárói birtokbavételével – kedvező feltételeket teremtsen a VSZ-csapatok Olaszország területére történő betöréséhez. 1
A VSZ politikai és katonai vezető szervei
A VSZ legfelsőbb politikai vezető szerve békében a rendszeres időközönként összehívott Politikai Tanácskozó Testület (PTT) volt, melynek ülésein a tagállamok legmagasabb szintű – általában a kommunista – és munkáspártok fő- (első) titkárai által vezetett – delegációi vettek részt. Az ülések munkájába bevonták az Egyesített Fegyveres Erők (EFE) főparancsnokát, illetve törzsfőnökét is. A PTT, mint kollektív vezetőszerv, rendszeresen értékelte a világ és benne Európa katonapolitikai helyzetét, a NATO tevékenységét és valószínű szándékát. 2 Mindezek alapján állásfoglalásokat, ajánlásokat dolgozott ki a tagállamok külpolitikai és katonai erőfeszítéseinek összehangolására.
A PTT volt hivatott a VSZ fegyveres erői alkalmazására vonatkozó politikai döntések meghozatalára is. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a különösen fontos ügyekben a cselekvési programokat (adott esetben, egy válsághelyzetben a katonai erő alkalmazása) nem kollektívan, a testület összehívásával, hanem a szovjet vezetés és az egyes érintett tagállamok párt-, illetve állami vezetői között közvetlen kétoldalú konzultációkat követően alkották meg.
A VSZ legfelső katonai vezető szervei ( Honvédelmi Miniszterek Bizottsága, Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnoksága és törzse, Egyesített Fegyveres Erők Katonai Tanácsa, Katonai Tudományos Technikai Testülete ) közül – a koalíció fegyveres erői vezetését érintően – az EFE Főparancsnokságának, valamint törzsének volt kiemelkedő jelentősége. 3
Az EFE törzsében a koalíció tagjainak vezérkarai is képviseltették magukat. A törzs legfőbb feladatát képzete:
Valójában azonban az EFE Főparancsnoksága és törzse főként békevezetési funkciókat látott el. Háború esetére az európai háborús térségben alkalmazásra tervezett szovjet hadseregcsoportok (frontok) felelősségi sávjuknak megfelelően, a szovjet vezérkar direktívája alapján, már békében megtervezték háborús alkalmazásukat, beleértve azoknak a VSZ országoknak a fegyveres erői nagybani alkalmazását is, akikkel adott esetben tevékenységük során – például egy koalíciós front szervezetében – együttműködni szándékoztak.
Az irány főparancsnokságok, melyek a szovjet vezetési struktúrának a részei voltak (ilyen volt például a Dél-nyugati Hadszíntér Parancsnokság, amely az egykori Kisinyovban települt) az alkalmazási terveket a kidolgozást követően – a közbeeső magasabb szintű vezető szervek útján – a szovjet vezérkarnak terjesztették fel. Az alkalmazási tervek nemzeti fegyveres erőkre vonatkozó részeiből a EFE Főparancsnoksága, illetve a szovjet vezérkar külön-külön az egyes tagállamok részére ajánlásokat dolgozott ki, melyekben meghatározták, hogy az adott ország fegyveres erői mely hadszíntéren, milyen hadászati irányban, milyen alárendeltségben, milyen megerősítés (támogatás) mellett, kivel együttműködve, milyen feladattal kerülnek alkalmazásra.
A feladatszabás mindig kétoldalú konzultáció keretében történt, amelyeken az adott nemzeti vezérkart rendszerint a vezérkari főnök első helyettese és a hadműveleti csoportfőnök képviselte. A hadászati tervezéssel kapcsolatos alapvető információk mindig a szovjet vezérkar által készített ajánlásokban szerepeltek, míg az EFE Főparancsnokság által kiadott dokumentum főként a hadműveletek biztosítási kérdéseivel foglalkozott.
A szovjet vezérkar és az EFE Főparancsnokság mindig csak annyi adatot közöltek a nemzeti hadseregek képviselőivel, amennyire a tevékenységük előkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt. Az adott irányba tevékenykedő koalíciós front részletes állományáról és feladatairól, például a magyar katonai vezetés soha nem rendelkezett pontos információkkal. A kiadott ajánlások alapján a nemzeti fegyveres erők alkalmazási terveit (szöveges és grafikus formában, térképen) három példányban (egy példányt magyar, két példányt orosz nyelven) kellett elkészíteni és jóváhagyásra felterjeszteni. A VSZ fegyveres erők, így a Magyar Néphadsereg (MN) háborús alkalmazására is, a nemzetközi helyzet függvényében általában ötévenként készítettek új terveket, melyeket évente pontosítottak.
Összességében a VSZ hadászati tervezésére jellemező volt a szovjet dominancia és a korlátozott nemzeti szuverenitás érvényesülése, ugyanakkor a szovjet politikai és katonai felső vezetés részéről bizalmatlanság volt érezhető a szövetség többi tagállama, illetve fegyveres erői iránt.
A szövetség tagországainak vezérkarai, a szovjet vezérkar által megszabott feladatok és követelmények alapján csak a saját hadműveleti terveiket dolgozták ki. A legfelső politikai vezetők pedig ilyen – enyhén szólva hézagos – ismeretek birtokában szentesítették azokat aláírásukkal.
Szovjet stratégiai elképzelések az észak-olasz hadszíntéren
A szovjet stratégia ebben a régióban 1955-től kezdődően, azaz, az osztrák semlegesség deklarálását követően a Szovjetunió bel-, és külpolitikai helyzetének alakulása, és egyéb nemzetközi tényezők hatására – nem utolsó sorban pedig a változó legfelső szovjet politikai és katonai vezetők szubjektív elképzelései függvényében – többször módosult. 4
Ebben Ausztria helyzetének értékelése is fontos szerepet játszott. A megítélés arra épült, hogy egyrészt Ausztria semleges állam, de NATO orientációjú, így egy Európai fegyveres konfliktus esetén a VSZ (értsd – a Szovjetunió) potenciális ellenségként tartja számon; másrészt Ausztria semlegességét a NATO a VSZ-szel való fegyveres összecsapás során mindenképpen figyelmen kívül hagyja és felvonulási területének tekinti.
Gyakran változtak az elképzelések Ausztria semlegességének értelmezését és az osztrák véderő szerepét, illetve várható tevékenységét illetően. A vita tárgya volt: hogy milyen körülmények között valósul meg Ausztria – nagyhatalmak által garantált – semlegességének megsértése.
Az 1970-es évekre Ausztriát illetően, az előző évtizedhez viszonyítva, bizonyos mértékben mérséklődött az elképzelt „kritikus határ” megítélése, amikor is olyan nézet vált uralkodóvá, amely kötelezően előírta, hogy a semleges ország határainak, illetve légterének megsértése esetén a VSZ csapatainak azonnal fegyveres erővel kell beavatkoznia. A '70-es évekre ez úgy módosult, hogy amennyiben Ausztria NATO- csapatokat enged be területére, netán NATO-erők felvonulását engedélyezi az osztrák-magyar, illetve az osztrák-csehszlovák határra, úgy azt Ausztria semlegessége feladásának kell tekinteni, tehát a VSZ csapatai jogosultak önvédelemből az ország területén agresszióra készülő NATO, és az őket támogató osztrák erőket megtámadni.
Ezzel kapcsolatban olyan nézetek alakultak ki, hogy az osztrák haderőt alapvetően védelmi feladatok megoldására készítik fel a NATO–erők Ausztria területén való felvonulásának biztosítására, de a támadásban való részvétele sem kizárt. A VSZ Ausztriával kapcsolatos, fent vázolt opcióiból egyértelműen kitűnik, hogy, ebben a hadászati irányban Ausztria területének birtokba vétele nem önmagáért való háborús célként, hanem felvonulási terület biztosításaként volt azonosítható mind a NATO, mind pedig a VSZ fegyveres erői számára.
Ausztria magatartásától függően, a VSZ döntéshozói a két szövetség csapatainak összecsapását az ország területén az alábbi változatokban képzelték el:
I. változat: A NATO- és a VSZ-tagállamai között általános (hadászati méretű) atomháború robban ki. Ausztria, semlegességének hangsúlyozása mellett, érzékelhetően támogatja a NATO politikai és katonai lépéseit. Az osztrák fegyveres erők az ország Keleti, és Északi határai mentén, a VSZ-tagállamok csapataival szemben védelmi hadműveletre készülnek fel. Az osztrák védelem súlypontja a valószínű támadási irányok lezárására, valamint az ország kulcsfontosságú övezetei megtartására, illetve védelmére összpontosul.
II. változat: Az európai háborús térségben a NATO és a VSZ tagállamai között korlátozott háború robban ki. Ausztria feladja semlegességét, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy segítség nyújtás ürügyén NATO-erők (egy nyugatnémet hadosztály, négy olasz alpesi dandár) belépjenek az ország területére. A német és olasz csapatok, az osztrák fegyveres erőkkel együttműködve aktív védelmet folytatnak a támadó VSZ-erőkkel szemben, ezzel biztosítják a NATO közép-európai csoportosításának jobb szárnyát. Miközben arra törekszenek, hogy megteremtsék a hadászati és hadműveleti együttműködés feltételeit a Közép-, és Dél-európai NATO-erők között.
III. változat: A NATO és a VSZ között politikai feszültség időszakot követően általános atomháború robban ki. A NATO váratlan, tömeges atomcsapásokat mér a VSZ fegyveres erői hadászati első lépcsőire. Ausztria ezzel egyidőben kinyilvánítja csatlakozását a NATO-hoz. Az osztrák fegyveres erők a VSZ támadó csapataival szemben aktív védelmi harcot folytatnak azzal a céllal, hogy biztosítsák az ország területére belépő nagyobb erejű NATO-erők (kezdetben két nyugatnémet-, és két olasz hadosztály, majd a hadműveletek menetében mindösszesen két –három hadtest) előrevonását és ütközetbevetését Magyarország irányába.
A Magyar Néphadsereg alkalmazására vonatkozó elgondolások a VSZ hadászati támadó hadműveletében 5
A VSZ Észak-olasz hadászati irányra vonatkozó támadó hadművelete tervének , amely a részletes feladattervből és annak különböző biztosítási terveiből állt, lényege: A közvetlen háborús veszély időszakában a Magyar Néphadsereg (MN) 5. hadserege (négy hadosztály, ebből egy harckocsihadosztály; egy rakétadandár; egy-egy tüzér-, légvédelmi tüzér-, és légvédelmi-rakétadandár; csapatrepülő erők; valamint egyéb kiszolgáló és biztosító egységek, illetve alegységek); az MN 3. hadteste (két hadosztály, valamint kiszolgáló egységek és alegységek) mintegy százhúszezer (120 . 000) katona, ezerkétszáz harckocsi, ezerháromszáz löveg és aknavető, kilenc hadműveleti-harcászati-, tizennyolc harcászati rakétakilövő-állvány, átadásra kerül a Magyarország területén állomásozó szovjet Déli Hadsereg Parancsnokság állományából megalakuló Dél-nyugati Front Parancsnokságnak . A Magyarországon lévő szovjet csapatoktól egy hadosztály, valamint a magyar 3. hadtest az 5. HDS alárendeltségébe kerül, egy másik szovjet hadosztály a front tartaléka lesz. A Magyarország területén lévő további két szovjet hadosztály pedig a Kárpát-melléki katonai körzetből átirányított szovjet seregtesttel együtt a front jobbszárnyát alkotja részben Csehszlovákia területén, és a Duna mindkét partja mentén kerül ütközetbevetésre.
Az 5. hadsereg alapvető feladatát képezte:
A tervek szerint háború kitörésekor a front légierő egységeivel és tüzér magasabbegységekkel megerősített 5. hadsereg – kétlépcsős hadműveleti felépítésben az osztrák–magyar határ teljes szélességében, a Duna-völgyi és észak-olasz hadműveleti irányokba támadó hadműveletet kezd azzal a céllal , hogy az olasz és nyugatnémet csapatok beérkezése előtt leküzdje az osztrák erők védelmét, majd a NATO magasabbegységeket fokozatosan, beérkezésük sorrendjében találkozó ütközetekben szétverje és a hadműveletek tizenkettedik, tizennegyedik napjára teljesítse a hadsereg első hadműveletének feladatát (mely egyben a front közelebbi feladata). Kijutva az Észak- Olaszországba vezető hágók körzetébe, ott a seregtest hídfőt alkot, hogy felkészüljön a hadsereg második hadműveletére, amely végrehajtásának eredményeként eléri a Lombard Velencei síkságot, ezzel teljesíti a front távolabbi feladatát.
Ebben a helyzetben a front jobbszárny csapatai a Duna mindkét partján Linz– München irányba tervezték kifejleszteni a támadásukat.
Az évek során, a különböző szintű felkészítési rendezvényeken és gyakorlatokon, többször változó elképzelések között megválaszolásra váró kérdés volt BÉCS sorsa. A megelőző évtized elképzeléseivel ellentétben a '70-es években BÉCS bekerítése és blokkírozása volt a feladat három-négy hadosztállyal. A feltételezés az volt, hogy a főváros védelmére jelentős osztrák erők nem állnak rendelkezésre. Vagyis a magyar 5. hadsereg jobbszárnyán a Bruck-i erődrendszer körzetéből támadó szovjet hadosztály , a Wienerwald irányába előrenyomuló magyar harckocsihadosztály és a Duna bal partján, a front jobbszárnyán támadó szovjet erőkből egy-két hadosztály BÉCS pereméig kijutva, megtöri a védő erők ellenállását, és a hadsereg első hadművelete befejezéséig elszigeteli a várost Ausztria többi részétől.
A gyakorlatok tervei nem tartalmazták a Magyarország területére beérkező új szövetséges erők nagyságát, előrevonásuk konkrét rendjét, holott a magyar 5. hadsereget a támadó hadművelet során csak újabb szovjet hadosztályokkal lehetett megerősíteni a felmorzsolódottak, vagy a harcokban lekötöttek, illetve a főcsoportosítástól lemaradottak pótlására. Az MN nagyszámú kiképzett tartalékos katonával rendelkezett ugyan, de tartalék nehéz harci technikával nem. A tartalékos katonák felszerelése és intakt harcoló egységekbe való szervezésük nem volt megnyugtatóan megoldott.
A gyakorlatokon úgy számoltak, hogy az előzőekben ismertetett hadműveleti csoportosítással a főirányban, a sikeres támadáshoz szükséges két-háromszoros erőfölény rendelkezésre áll. A hadműveleti számvetések szerint a kalkulált erőfölény biztosította volna a tervezett napi támadási ütem (25–30 km) megtartását a hadsereg hadműveletének teljes mélységében.
A Magyarország területén tartózkodó szovjet és a magyar csapatok fő erői – még béke helyzetben – „Háborús veszély” harckészültségi fokozat elrendelése esetén képesek voltak a meghatározott időnormák (két-három óra) alatt elfoglalni a helyőrségüktől tizenöt-húsz kilométer távolságra kijelölt és bizonyos mértékben előkészített, úgynevezett harckészültségi körleteiket.
Az 5. hadsereg állandó készenlétű csapatait huszonnégy óra alatt háborús létszámra lehetett emelni, vagyis ezek az erők egy nap alatt képesek voltak elérni a „Teljes harckészültséget”, majd az előrevonási tervekben rögzített időhatárok között késznek mutatkoztak az osztrák határövezetben támadó csoportosítás kialakítására.
Az előrevonást követően az 5. hadsereg első lépcsője menetből, négy-hat órás helyzetpontosítást követően, elérhette a készenlétet az osztrák biztosítási öv felszámolásához és azt követően, a szemben álló fél védőkörleteinek áttöréséhez.
* * *
A VSZ, a NATO-val történő katonai összecsapáshoz rendelkezett kidolgozott hadászati tervekkel, de nem rendelkezett koherens, a mai értelemben vett katonai doktrínával. Egy koherens katonai doktrína megalkotására – 1987. évi VSZ PTT ülést követően – a Magyar Népköztársaság politikai-, és katonai vezetése vállalkozott. Ezen a területen (eltekintve s Szovjetuniótól) – meggyőződésem szerint – Magyarország jutott legtovább az egykori VSZ-tagállamok közül. A doktrína alkotás folyamatában keletkezett dokumentumokból kitűnik, hogy a magyar vezetés 1980-as évek végén a reális politikai és gazdasági folyamatokra építve képzelte el – tervezte meg – az MN rendeltetését és feladatait, aminek következtében a „birodalmi hadászat” egyre súlytalanabbá vált és rövid úton kikerült a magyar katonai gondolkodók látóteréből.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. The Military Balance 1970-től 1990-ig terjedő évfolyamok számai. The International Institute for Strategie 23 Tovistock Street London WC2E7NQ
2. Palotás István: A haderők hadműveleti alkalmazása. ZMNE jegyzet (ZMNE Tudományos Könyvtár)
3. Ady Zoltán: Ausztria katonapolitikai helyzete és várható magatartása. Kandidátusi értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
4. Stefancsik Ferenc: A szomszédos országok katonaföldrajza: a határközeli térségek. ZMKA jegyzet (ZMNE Tudományos Könyvtár)
5. Pohl Árpád: Az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) anyagi-technikai biztosítása. Egyetemi doktori értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
6. Kovács Gábor: Az osztrák fegyveres testületek felépítése és szolgálati rendszere. (ZMNE Tudományos Könyvtár)
7. Varga Kálmán: Az Észak-olasz, és a Duna-völgyi hadműveleti irány osztrák területen átvezető irányszakaszainak katonaföldrajzi jellemzése és kihatásai a hadműveleti és harcászati felderítő erők tevékenységére. Doktori értekezés (ZMNE Tudományos Könyvtár)
8. Dr. Mórocz Lajos altábornagy: A katonai doktrínák változását meghatározó főbb tényezők. Az MNK katonai doktrínájának fejlődése és alakulásának főbb tendenciái, 1988. (A dolgozatot felhasználásra a szerző rendelkezésemre bocsátotta.)
9. „Barátság–77”; „Szojuz–77”; „Barátság–78”; „Pajzs–79”; „Duna–80”; „Duna–82” parancsnoki és törzsvezetési gyakorlatok dokumentációi.(A gyakorlatok archivált anyagait a HM–HIM irattár őrzi.)
1 A front állományába az MN részéről egy hadsereget, valamint egy hadtestet, összesen hat hadosztályt terveztek alkalmazni. « vissza
2 A NATO-erők alkalmazásának meghatározásához a vizsgált időszakokban született amerikai doktrínák, fegyverkezési programok adnak támpontot. « vissza
3 Az EFE Főparancsnokságát lényegében a VSZ megalakulásakor létrehozták, de csak 1969-ben szervezték meg a törzs állományát, ahová a tagállamok hadseregeinek delegáltjai is beosztásra kerültek. Az EFE parancsnoki és törzsfőnöki (vezérkari főnök) beosztást mindenkor szovjet tábornok töltötte be. « vissza
4 Mindez nyomon követhető dr. Mórocz Lajos altábornagy doktori értekezésében. 1988. HM HIM Irattár. « vissza
5 A Magyar Néphadseregnek a tervezett hadászati támadó hadműveletekben való részvételével kapcsolatban – a hadszíntér katonaföldrajzi jellemzőire tekintettel – számos problémát vetett föl Bakity Boldizsár: „A szárazföldi összefegyvernemi csapatok szervezeti felépítésében és felszerelésében mutatkozó fontosabb problémák, valamint azok megoldásának lehetőségei, különös tekintettel a közép és magashegyi körzetek terepviszonyaira” című kandidátusi értekezésében. (ZMNE Tudományos Könyvtár) « vissza
